34.rész

Sziasztok! Végre vége ennek hétnek! Jön a jól megérdemelt pihenés, én nagyon fáradt vagyok! Élni alig élek, de hoztam a következő részt! :) Jó olvasást! Jó hétvégét!

Nyílt az ajtóm, és az a lány esetbe rajta, aki itt volt mikor felébredtem. Szemei vörösek voltak a sírástól, amelyeket nem vett le rólam, arcáról a fájdalom csillogott.
- Hé mi a baj? –kérdeztem tőle
Ő csak megrázta a fejét, megfordult, és nyomta le a kilincset.
- Ne menj el kérlek! – kérleltem
Rám nézett, Láttam a lányon, hogy nincs túl jól állapotban. Nem szólt hozzám, de hisz nem olyan rég annyira boldog volt, úgy tűnik történt valami vele azóta.
- Gyere, ide ülj le! –hívtam oda, és mutattam a székre.

Lassan odasétált, és leült a székre. Még mindig nem szólt semmit, nagyokat nyelt, gondolom a sírást akarta visszatartani. Nyújtottam a kezem neki, hogy fogja meg. Valószínűleg eltanultam Nialltól a síró lány fóbiát. Remegett keze mikor kezembe vettem, és eddig bírtam kiszökött az első könnycsepp a szeméből, amit sietősen letörölt, de követte másik 100.
- Mi a baj? –kérdeztem ismét.
- Semmi –rázta meg a fejét.
Egy Dr. úr jött be, és nagy mosolyra húzódott a szája
- Áh tehát visszatért az emlékezete? –kérdezte tőlem.
- Amnéziás vagyok? –lepődtem meg teljesen, és egy kicsit meg is ijedtem. Nekem ezt nem mondta el senki.
- Igen, de nyugodjon meg, valószínűleg csak átmeneti, és úgy tűnik csak hölgyre nem emlékszik, és a barátja barátnőjére.
- Nem tényleg nem emlékszem, de szeretném tudni, hogy ki vagy.
Liam fogta a kezem, az orvos valószínűleg azt hitte, hogy emlékszik. El is szólta magát, hát gratulálok. Szemembe nézett, és úgy mondta, hogy szeretné tudni, ki vagyok. Gyilkos pillantásokat tettem az orvos felé.
- Nem mondhatom el, kivagyok, magadtól kell emlékezned. –szakadt meg a szívem mondani valóm közbe.
- De én most szeretném tudni! Kérem Dr. úr! –kérlelte Liam az orvost.
- Mr. Payne megrázó lehet, ha megtudja.
- Dr. úr vállalom a felelősséget.
- Hát uram, a lány ön mellett a barátnője. –mondta el az orvos.
- A volt barátnője, összevesztünk. –javítottam ki az orvost.
- Hogy mi? –kérdezte Liam
Mindenféle választ vártam, csak ezt nem. A saját volt barátnőmre nem emlékszem. Szegény a szemeiből ömlött a könny. A Dr. elköszönt magunkra hagyott minket.
- Mégis hogy történt? Mi történt? Min vesztünk össze?
- Liam jobb lenne, ha megnyugodnánk, ez már mind egy nem? Úgysem emlékszel most rám. –mondta.
-  Nem mind egy, hogy hívnak? Kérlek, legalább te segíts! –kérleltem a lányt mellettem.
- Elmentél Daniellehez megbeszélni valamit, utána eljöttél onnan, aztán összekaptunk egy dolgon, én meg úgy döntöttem, hogy visszamegyek Magyarországra, Szandi vagyok. Alexandra. –mintha egy kis emlékfoszlány beugrott volna, mikor kijövök egy házból, és hallom a lány sírását, aki teljesen úgy sírt, mint ő.

- Akármit tettem kérlek, ne haragudj rám! Én nem tudom mi ez az egész.
- Liam nem haragszom. –mondta még mindig sírva.
Késztetést éreztem, hogy megöleljem, felültem, majd a kezét húztam magam felé. Szemeivel ledöbbenve nézett rám, felállt, és szorosan magamhoz húztam. Illatától, ami megcsapta az orrom, egy újabb emlék tört felszínre, egy hajón vagyunk, és mosolyog. Gyönyörű a mosolya, kár hogy még most nem láttam.
- Ne sírj, kérlek! Minden rendbe jön! –mondtam neki, miközben a hátát simogattam, majd letöröltem ujjbegyemmel a kibukkanó könnycseppeket a szeméből. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. Visszacsókolt elsőre visszacsókolt. Jó eső érzés töltötte be a szívem, a melegség öntött el. A fiúk ledöbbenve az ajtóba álltak. Mindenki gratulált. Gondolom azt hitték, hogy mindenre emlékszem. Tehát azért nem volt bent nálam Danielle, mert már nem ő a barátnőm. De hát, azért na. Én ennél jobban szerettem, tuti belehalnék, ha történne vele valami, ő meg csak felém se néz. Anyám, min agyalok?!  Nekem itt van a gyönyörű barátnőm, akire nem emlékszem, de látom, hogy fáj neki, ami velem történt. Ő rosszabbul nézett ki, mint én. Feldagadt piros szemei, és karikák éktelenkedtek a szemei alatt, az orra is tiszta piros volt. Az arca is összeesett volt.
- Mond kicsim, mennyit aludtál az elmúlt napokba.
Nagy szemeivel rám néz, meglepte becézésem. Válaszát egy nő zavarta meg. Rá pillantott.
- Sziasztok, halottam mi történt, örülök, hogy jól vagy. –mondja nekem. –egyébként Szandi keresztanyuja vagyok Anna.
- Jó napot, Liam Payne! - nyújtottam kezet a hölgynek.
- Őt még nem ismerhetted, még nem találkoztatok. –mondta Szandi nekem
- Értem, na de választ várok.

- Kicsit szétestem, nem túl sokat, de jól vagyok.
- Kezdesz jól lenni. –javított ki Harry.
- Menj haza édes, és pihenj! Látszik rajtad, hogy fáradt vagy, itt minden rendben van. Tényleg.
- Hagyjalak itt, azt kéred? Azt már nem, most kaptalak vissza.
- Nem szeretném, ha valami bajod lenne!
- Óh, azon már túl vagyunk. –mondta keresztanyja.
- Miért, mi történt?
- Semmi Liam, neked pihenned kell! Próbálj meg pihenni, srácok légy szíves. –parancsolta ki a kórtermemből
Majd ő is felállt, de én visszahúztam.
- Ne menj el, maradj itt velem, tudom, úgyse haza mennél, csak kint idegeskednél a folyóson, így meg legalább látom, hogy jól vagy.
- Nekem kellene veled törődnöm, és még is te törődsz velem pedig nem is emlékszel rám.
- Vannak dolgok amik beugrottak, beugrott egy hajó, és egy szoba ahol zokogsz, én meg rohanok ki.
- Hajó, ott randiztunk elsőnek, elvittél hajókázni. Most már próbálj meg pihenni.

Liam szorosan fogta a kezem, én ráhajtottam a fejem az ágyára, és újaimmal simogattam a kezét. Néztem, ahogy lassan elszunyókál, már aludt, de kopogtak, majd nyílt az ajtó. Az ajtó mögül, anyukája lépett be.
- Szia, Szandi! –suttogta
- jó napot Mrs. Payne
- Ugyan mondtam már, hogy nyugodtan tegezz, hogy van a fiam? –kérdezte
- Nem rég aludt el. Írtóra fáj, hogy nem emlékszik rám.
- Minden rendbe fog jönni, mondta anyukád, hogy kikövetelte, hogy mondják el, hogy ki vagy te.
- Igen az óta, próbál velem úgy viselkedni, mint ha a tudná mi történt köztünk, mondta, hogy villantak be neki emlékképek.
- Az mát több mint a semmi. –mondta anyukája
- Elég rosszul nézel ki, ettél te ma már.
- Már 3napja semmit. –feleltem
- Nem lesz jó vége, ne hagyd el így magad. –mondta Liam anyukája
- Most már kiengedtek a kórházból.
- Az jó, de gyere, menjünk le a kantinba együnk meg egy sütit.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Drágám ez nem kérés volt, hanem parancs. –kimerülve nem fogsz sok mindent tudni tenni. Márpedig a fiamat, holnap kiengedik, semmi baja, csak az amnézia. És, ahogy őt ismerem, veled akar majd lenni.
- Ez jó hír! –mosolyodtam el, és közbe Liamra pillantottam.
- Na, gyere. –nyújtotta Liam anyuja a kezét.
- Felálltam odahajoltam Liamhoz, és adtam az arcára egy puszit.
Elindultunk anyukájával a kantinba, a fiúk valószínűleg elmentek, mert a folyósón nem volt senki.