32.rész

Meghoztam a megígért részt! =) Tudom, kicsit lehetett volna húzni, de most ez így kipattant a fejemből, és nem tudom, hogy jövőhéten megmaradna-e, hisz próba érettségin minden van, csak 1D nincs :(

A folyósón ültem, és zokogtam. Danielle fel alá járkált!

- Nem hagynád abba? Idegesít!
- Fogd be te ribanc! –sziszegte a fogai közt.
Felpattantam, de Harry és Nikol lefogott, ha nem tették volna már bevertem volna a csinos kis pofikáját.
- Dan, nem ő a ribanc!- védett meg Harry. –jobb lenne, ha elmennél.
- Én menjek el? –kérdezte meglepődve Danielle!
- Mért? Kit vársz? Ki menjen el szerinted? – kérdezte Niall.
Liam anyukája kilépett a kórteremből, meggyötört arccal nézett ránk.
- Most is csak veszekedni tudtok! Menjetek el mind ketten, ez nem cirkusz, ez egy kórház!
- Elnézést Mrs. Payne, de Danielle nem kell ide. –mondta Harry!
- Nem is fogok többet bejönni! Elegem van belőletek. –vágta oda a fiúknak. – és te esküszöm ezt meg fogod bánni. –mutatott rám
- Engem te ne fenyegess! Tűnj innen!

Danielle elment, én nem bírtam tovább. Térdre rogytam, és sírtam.
- Kellj fel Szandi! –szólt rám keresztanyu- szedd össze magad.
- Nem megy, ez az én hibám. –mondtam nyöszörögve.
- Ez butaság te is tudod. –guggolt le mellém Zayn. –Daniellenek ez a támadó eszköze
- Igaza van, ha én nem vágom azt a fejéhez, együtt lettünk volna, és nem történik mind ez.
- Ezt nem tudhatod. –próbálj megnyugodni.

- Vedd be, kérlek. –nyújtott egy bogyót keresztanyu.
A fiúk csak kikerekedett szemekkel néztek, hogy miért szedek gyógyszereket.
- Mikor megtudta a hírt, akkor is összeesett, és elájult. Nem akart magához térni, elvileg kórházba kellene feküdnie megfigyelésen, az orvos azt állapította meg, hogy kimerült. Mindenhogy. A fiúk végig mértek:
- Igen fogytál, nem is keveset. –mondta Niall. –eszel te rendesen?
- Nem eszik rendesen, épp csak túrja a kaját. –feleli helyettem keresztanyám.
- Ez nem jó! Ez egészségtelen. Ez nem helyes! A fiam nem érdemli meg azt, hogy szenvedj miatta, legalábbis ennyire nem. –vágta rá Liam anyuja.
- Tudja, én nagyon szeretem a fiát, bármit megadnék érte, de mi nem lehetünk együtt.

- Látom kicsim, állj fel, fel fogsz fázni, minden rendbe jön. Erősnek kell lenned, a fiamnak szüksége van rád! Menj be hozzá, fogd a kezét.
- Nem én erre még nem állok készen! Nem tudom megfogni a kezét. –zokogtam Liam anyukájának a karjaiban.
- Szandi hívj nyugodtan Karennek, ne Mrs. Paynezz, a fiam barátnője vagy.
- Voltam.
Két nőt láttam a folyósón kisírt szemekkel közeledni. Karen kibontakozott az ölelésből. És a két lányt várta, hogy oda érjenek. Mind kettő zokogott.
- Hogy van az öcsikénk? Bemehetünk hozzá?
- Nem jól, stabil az állapota, de kómában van. –jelenti ki Karen, akinek könnyek potyognak szeméből. Erre a két lány is sírni kezd.
- Lányok ő itt Liam barátnője, Szandi. Szandi ők a lányaim Ruth és Nicola. Ő itt Harry barátnője Nikol, ő pedig Szandi keresztanyukája Anna.
Ekkor eszembe jutott, hogy a szüleimet sehol sem látom. Teljesen összezavarodtam:
- Harry, anyáéknak szóltatok?

- Nem! Annyira gyorsan történt minden. Elfelejtettük.
- Kicsim, ha nem akarsz bemenni hozzá, menjünk haza, vagyis hozzátok haza. Pihenned kell, és Nikolnak is.
- Nem mozdulok innen, a szerelmem bent fekszik.
- Nyugodtan menj haza, vidd haza Nikol is Harry, srácok ti is menjetek! Nem tudtok itt mit csinálni, akármi lesz, szólni fogok! Menjetek haza!
Hallgattunk Karenre és haza mentünk. Elsőnek hozzánk, anyának elmondtam mi történt, alig hitte el. Próbálom összeszedni magam, de nem megy. Rengeteg újságcikk jelent meg rólam. Mindegyikben azt találgatják, ki vagyok én? Kórháznál állandóan voltak fotósok, újságírók. Érzéketlen idióták, nem érdekli őket, ha éppen a bandából egy- egy tag jön ki sírva, vagy az édesanyja, vagy az én édesanyám, vagy keresztanyám, vagy épp én jövök ki zokogva. Érzéketlenül a szám alá nyomják a mikrofont. Főbb kérdéseik, hogy, honnan ismerem a fiúkat, vagy, hogy, hogy van Liam. Mindig megpróbálok áttörni ezen a falon, nem mondok nekik semmit. A fiúk adtak már interjút Liam, hogy léte felől, ahol elmondták, hogy én egy szoros barátja vagyok a bandának. Harry pedig bejelentette, hogy Nikol a barátnője. Nem értem, mit akarnak még? Érzem én is egyre rosszabb lelkiállapotra tehetek szert.

1héttel később:
Liamhoz minden egyes nap bejártam a kórházba, de sose volt merszem bemenni hozzá, de ma megfogadtam, hogy bemegyek, ha törik, ha szakad. Vettem egy mély levegőt, könnyeimet visszafogtam, és lenyomtam a kilincset.

Liam:
Mindennap itt van valaki, nem tudom, mióta fekszek már itt. Nem tudok magamon erőt venni, de az fáj legjobban, hogy Danielle nem volt még bent nálam. Minden ajtónyitódásnál, azt várom, hogy az ő hangja szóljon hozzám. Nyílik az ajtó fülelek, de semmi, halk szipogást hallok. Majd hallom, hogy a széket hátrébb húzza, és leül rá. Megfogja kezem, puha bőre, megnyugtat, fáj, hogy sír. Szorosan szorítja kezem, de nem szól semmit. Néha kifújja az orrát. Ki ez? Talán egy rajongó? Kézfejemet az arcához szorítja, érzem, hogy tiszta könny az arca. Visszateszi kezem a helyére, végig simít arcomon, és elmegy. Itt hagy. Egy szót sem szól.

Mikor kiléptem a kórterméből Harryt láttam magam mellett, nekem pedig lábaim felmondták a szolgálatot, összecsuklottam, elájultam ismét. Egy kórterembe keltem fel. Harry, Nikol, és anyáék ott voltak az ágyam körül.
- Mi történt? –kérdeztem kómásan.
- Pihenned kell. –válaszolta anya.
- Ki vagy merülve, nem alszol, nem eszel rendesen, idegileg teljesen ki vagy. Bent tartanak a kórházba. –jelentette ki keresztanyu.
Belépett egy orvos a szobámba.
- Kisasszony, hogy érzi magát?
- Nem jól, szétszakad a mellkasom, maga hogy érezné magát, ha a felesége kómába feküdne? Miért nem lehet megérteni, hogy fáj ez az egész? –kérdeztem sírva.
- Nyugodjon meg, bent fogjuk tartani 3napig, én javasolnék egy pszichológust.

- Nem! Nem kell! Én Liam mellett akarok lenni.
- Bemehet hozzá ez természetes! Kapni fog most egy altató injekciót, aludni fog tőle pár óra hosszát, felkel, bemehet a fiatalemberhez.
- Nem akarok itt maradni. Nincs semmi bajom!
- Sajnos van, nagyon nagy veszélyekkel jár, ha kimerült. Kérem, ne utasítsa vissza a kezelést, az ön érdekében, és a fiú érdekében is mondom.
- Pszichológust akkor sem kérek!
- Oké. Megegyeztünk. Beadta az injekciót, majd elaludtam,
Este 10-kor keltem fel. Felvettem a papucsom, amit anyáék behoztak, és elindultam Liam kórterme felé.

Ismét az ajtó zaja zavart meg. Megint csak halk szipogások, felismertem, hogy ez a valaki az a valaki, aki ma itt volt nálam, az illatáról megismertem. Megfogta a kezem, de most nem csak csendbe ült, most elkezdett beszélni:
„Szia, Liam! Sajnálom, sajnálom, hogy ennyire csökönyös voltam, nagyon szeretlek. Képzeld, én is bekerültem ide. Pszichológushoz akarnak küldeni, azért, mert aggódok érted. Nagyon félek, hogy elveszítelek, kérlek könyörgök, csak egy kicsit legyél erősebb, én tudom, hogy meg tudod csinálni! –zokogott a lány, de én nem tudtam a hangot, archoz igazítani. –nem neked kellett volna itt lenned, senkinek nem kellene itt lennie. Veled akarok lenni ismét, fogni a kezed, tudom, hogy képes vagy felépülni, kérlek, vegyél erőt magadon. A fiúknak, is hiányzol, nem tudnak kit piszkálni a kanalakkal. –éreztem hangján, hogy most mosolyog. –és anyukádék is aggódnak érted. Remek nővéreid vannak. Igazán fantasztikus lányok. Csak próbáld meg, tudom, hogy hallasz. Olvastam, hogy ilyenkor hallanak az emberek.” Szorosan fogta tovább a kezem, de most nem mondott semmit. Azt hiszem elaludt a kezemen. Már jó ideje fekhet itt. Muszáj, vagyok felkelteni. Erőlködtem, nem hagyom, amíg meg nem mozdul az ujjam. Azt hiszem sikerült. A lány hirtelen mozdult meg.
Éreztem, ahogy megmozdította az ujját. Nem lehet, hogy csak álmodtam. Felnéztem, ám ő még mindig ugyanúgy feküdt. –elkapott a sírás, és kérleltem: Liam, kérlek, ha hallasz, szorítsd meg a kezem.
Arra kért, hogy szorítsam meg a kezét, megpróbáltam, de egy gyenge, fogásnak sikerült, ám ő ennek nagyon örült. Felállt a székről, és kiszaladt a folyósóra. A kórterem ajtaját nyitva hagyva kiabált: Orvost! Orvost! Megmozdult!
Egyszer egy seregre hasonlító lépést hallottam, lassan kinyitottam a szemem, egy csomó fehérruhás ember állt körülöttem.
- Tud beszélni? –kérdezte az egyik.
- I---i—gen. –mondtam dadogva.
- Nagyon jó, hogy hívják önt?
- Li—am Payne. –küszködtem ki a nevét.
- Hol dolgozik?
- Egy bandában éneklek.
- Kiváló! Üdvözöljük újra köztünk.
- Mondja Dr. úr ki az a lány, aki szólt önöknek?